```php Solymos Sándor - PÉTER ÁGNES szobrászművész

Solymos Sándor

Kiállításmegnyitó

Péter Ágnes szobrai elé
2000. október 19. 1700 Miskolci Galéria, Rákóczi ház

Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy a megnyitót személyes hanggal kezdjem. Remélem, hamarosan kiderül, hogy miért teszem. A papírról felolvasott „beszéd” pedig senkit ne zavarjon, mert ennek az ad magyarázatot, hogy a forma itt, e helyt – gondolom nem véletlenül – nagyon fontos. Épp ezért, ha már a művek elkészítésére ennyi gondot fordított a művész, tiszteljük meg azzal, hogy az „elő-beszéd” is műgonddal készüljön, de akkor a forma fontos és pontos kell legyen.
Személyes-hangú bevezető
Volt szerencsém szeptemberben, Finnországban járni, ahol 25 évvel ezelőtt már egyszer voltam. Akkor, mint egyetemista utaztam autó-stoppal, s a nagy rácsodálkozások emlékeit őrzöm magamban erről az útról és egy sereg olyan élményt, amit – most utólag tudtam meg – tértől és időtől függetlenül csak Finnországban lehet szerezni.
Akkori önmagamat, az akkori élményeimet ellenőrizhettem, élhettem újra egy sor ismerős helyzetben, egy sor ismerős tájon. Egy sor ismerős látvány, fény, illat, íz, hang és nesz, s egy sor ismerős tapintható dolog hatása alá kerülhettem újra. A naplementekor a horizontról vízszintesen sütő nap, vakítóan káprázatos fénye, a hűvös kövek, a bársonyos moha, az érdesen tapadó gyantás tűlevelek. Feledhetetlen és egyszer már tapasztalt dolgok, azt hittem már halványuló emlékek.
A többnyire fűszer nélküli édeskés ételek ízei, a legkülönfélébb színű illatos halak és rákok, választéka a kikötői piacon, amint a halas kofa, mint egy sámán köröz hatalmas tenyerével a halai fölött és ettől tényleg még ízesebbé válik minden amit ad. Mágikus verseket mormol, hiheti, aki először hallja. Rejtélyes varázsigékként dallamosan énekli a számokat, – neljasata-kuusikymmeni-viisi, kolmesata-kaksitojsta…, kyllä – pedig ez csak annyit tesz, mint magyarul a 465, 312…, bizony.
Az előbukkanó régi és újként szerzett benyomások kavargását hagytam, hogy hasson rám, hatalmába kerítsen, mint egy sok év után újraolvasott könyv, újrahallgatott zene mely érzéki viharokat támaszt az újra-befogadásakor erősítvén és gyengítvén egymást az egykori és a friss élmény, – de mindenképp nagyobb hullámokat korbácsol, mint első ízben. Ismerősként élveztem a Finnországban levés élményeit. A kristálytiszta levegőt, a párás, mohás fenyveseket, a hihetetlen méretű tavak horizontján játszó fényeket és a csak sejthető mélységeket. A vásári illatokat, a vajban pirított halak és a halászkikötő keveredő illat/szag koktélját. Az öreg harmonikás telt basszusán előadott vaskos matróztréfáit, egy olyan nyelven, amelyen – azt hihetnénk – csak udvarolni, vagy imádkozni lehet.
Csupa ismerős dolgot láttam, tapasztaltam. Csupa ismerős érzés kerített újra a hatalmába, s teljesen új nézőpontból pillantottam meg nem is sejtett, már akkorról ismert összefüggéseket. Megújultak és felelevenedtek akkor jelentéktelennek vélt mozzanatok, megújultak, új értelmet kaptak mostanság kevésbé fontosnak tartott részletek. Kicserélt az újra átélt ismerős élmény. Megújultam általa, magam számára is meglepő régi/új tapasztalatok kerültek soha azelőtt nem sejtett összefüggésbe, soha nem sejtett harmóniába. Ismert, ismerősnek vélt élmények, kristálytiszta, vagy annak tűnő új benyomásokkal keveredtek, erőt adtak s együtt alkottak hibátlan kompozíciót. Mint egy illatos, testes óbor egy szépen metszett karcsú, talpas pohárban.
***
Egyszer már beszéltem Péter Ágnes kiállítás-megnyitóján. Nem is volt oly régen. Amit akkor mondtam, most olvasható a maghívón. De nem vonnék ilyenformán párhuzamot most a kettő között. Nem arról szeretnék beszélni – amint ezt a személyes-hangú bevezető sejttetni engedné – hogy az akkori és a mostani élményeim egymás fényében hogyan alakultak. Ahogyan az akkori élmények és a most ébredő új benyomások egymásra halmozódó rétegei hasonlóképpen újítják meg az embert, amint az egykori – már ismertnek vélt – élményeink újra-átélése révén váratlanul, meglepetésszerűen megújulunk. Ez a lehetőség is benne van, nem is tagadom az első ötletem ez volt. Milyen szépen párhuzamba lehetne állítani a két dolgot. A huszonöt év után váratlanul kínálkozó lehetőség megragadása révén részemmé vált viharos és felkavaró finnországi élmények erejét és a nem sok időkülönbséggel megszemlélt ismertnek vélt kiállítási anyag váratlan elemi erejét, amiként beleszánt a korábbi, már-már rendeződni látszó élmények emlékharmóniájába.
De nem erre indulnék tovább (miután már jeleztem az erre vezető lehetséges irányt mindenki, maga kedvére befuthatja az ennek mentén kínálkozó párhuzamok lehetőségeit amúgy is).
Engedjenek meg még egy „kis dramaturgiai csavart” Hölgyeim és Uraim!
Az egykor megtapasztalt harmónia, nyugalom, az egykor átélt ízek, illatok, fények, neszek és tapintható élmények újra-átélése kivételes lehetőség, de végső soron adott lehetőség. Péter Ágnes műveinek szemlélése révén azonban – már első alkalommal – úgy bukkannak (bukkantak) elő az érzések, élmények belőlünk, mint amelyekkel máskor, máshol, más tájon, más éghajlaton, más időben, más térben már találkoztunk.
Innentől kezdve érdekes a történet.
Ahol még soha nem jártunk, ott mikor jártunk? Amit még soha nem láttunk, azt mikor láttuk?
Milyen egyéni, és/vagy társas képessége az embernek az, hogy olyan dolgokra is emlékezhet, amik nem vele történtek? Milyen mintákból, előképekből építkezik a szellem, amikor művet néz, amikor átél egy helyzetet.
Nem tudom figyelték-e Hölgyeim és Uraim! Eddig igyekeztem kerülni az idegen szavakat, s ez többé-kevésbé sikerült is. Most azonban szóba hoznék egy francia kifejezést, ez a „déjŕ vu”. Szó szerint azt jelenti, „már látott (dolog)”. Hétköznapi értelemben olyan helyzetekre használjuk, amikor idegen helyen úgy tűnik, mintha már jártunk volna ott, vagy egyszer csak azt érezzük egy helyzetben, ez már megesett velünk. Ezt a déja vu, és ezt tartom itt és most Péter Ágnes kiállításán a kulcs kifejezésnek.
Mintha éppen üresen álló szentélyben, ismeretlen kánon szerint berendezett kultuszhelyen járnánk. Amelyben lábujjhegyen kell lépnünk, mert ott vannak a szellemek, a jó és a rontó démonok, figyelnek minket és a mi viselkedésünktől is függ a történet kimenetele. Ahová bármelyik pillanatban betoppanhatnak táncosok, zenészek és papnők újraismételni a nagy rítust, hogy megbékítsék a szentélyörző-szellemeket, mert mi oktalan botorkálásunkkal a kultuszhely rendjébe gázoltunk. Az itt és most érzékelhető tér/időbeli konstellációkban a beavatottak rögzített tudása van kódolva jelen körülöttünk. A művek egyenkénti és a MŰ az egész együttes, rendezett rész-egész hierarchiája a falakon túl, kívül a világban folytatódik, és bennünk, a belső világunkban úgyszintén nagy és kis méretek viszonyai közt egyaránt. Jelentősége van minden kézmozdulatnak, minden tekintetnek Visszhangként, visszfényként, emlékképként leng majd itt jó ideig, visszanézhető felvételekké rögzül a jelen minden pillanata. Emlékképeinkként visszük el mindnyájan magunkban azt, ami itt és most történik, s táplálkozunk, erőt merítünk belőle sokáig.
„Erők” a címe a mai itt zajló rítusnak. Erők vannak jelen itt és most, de nem romboló, pusztító, rontó, erők, hanem éltető, tápláló, vigasztaló erők. Metafizikai erők. De a „metafizikai” itt csupán annyit jelent, amit maga a görög szó. A fizikán túli, a tapasztalati világ határain kívül-eső, az elgondolható világba tartozó erők. Ezek az erők itt talán – azt mondhatná valaki – nem nagyok, talán nem jelentősek, talán nem elegendőek mindnyájunk megváltoztatására. De aki akar, vehet belőlük, aki akar, táplálkozhat belőlük, aki akar, vihet magával belőlük, és minél többen visznek belőle, minél többen táplálkoznak belőle, minél többfelé osztjuk szét, annál több marad belőle itt is.
Valami ilyesféle történetről mintha már hallottunk volna. De talán kevesen gondolkoztak el a felől, bizony lehet, hogy egy metafora az a történet. Egy közösen végzett rítus, egy mindenki által elfogadott helyzet ismétlése erőt ad, táplál, elrendez, úgy, hogy akik részesednek ebből, elviszik magukkal, táplálkoznak belőle miközben a rítus helyén is ott marad ez az erő, sőt több marad belőle mint amennyi volt a szétosztása előtt.
Így hát – mint talán ott és akkor – nem a kenyér és a hal, itt és most nem a szobor és a grafika, amiért összegyűltünk, hanem a közösen végzett rítus és a rítusból meríthető erő.
Hölgyeim és Uraim!
Kérem tekintsék meg a kiállítást!
…………………………………
Sólymos Sándor
Blaise Pascal: (1623-1662) Gondolatok címmel közreadott töredékgyűjteményében áll a következő pár sor: „Minden bennünket sújtó, torkunkat szorongató nyomorúságunk ellenére is van bennünk valami elfojthatatlan ösztön, amely felemel bennünket. (…) Belháború az emberben az ész és a szenvedélyek között. Ha csak esze volna, szenvedélyek nélkül… Ha csak szenvedélyei volnának, ész nélkül… De mivel az egyik is, a másik is megvan benne, nem kerülheti el a háborúságot, mert csak úgy élhet békében az egyikkel, ha háborúskodik a másikkal: ezért mindig meghasonlott, és ezért van mindig ellentétben önmagával.”
Umberto Eco: (1932-)”A tökéletes nyelv keresése” című remek könyvében olvastam – a világ racionális megfejtésének tévútjait érzékeltetendően – a következőket: „Kircher (Athanasius Kircher 17. Sz.-i teológus, nyelvész, a kabbala és a kombinatorika határán kutat.) rájött, hogy a kínai betűk ikonikus eredetű jelek, de ugyanakkor azt is észreveszi, hogy e képek annyira stilizáltak, hogy szinte alig maradt nyoma az eredeti hasonlóságnak. Kibogozza, jobban mondva élénk fantáziával rekonstruálja halak és madarak rajzát, amelyből az egyszerűbb ideogrammák származhatnak. Rájön, hogy az ideogrammák nem egy-egy hangot, vagy szótagot, hanem fogalmakat jelölnek s rámutat, hogy ha a teljes szótárunkat le akarnánk fordítani kínaira, annyi különböző írásjelre volna szükségünk, ahány szavunk van. Majd azon elmélkedik, mekkora emlékezőtehetséggel bírhat egy kínai bölcs, aki képes megtanulni és fejben tartani ezt a rengeteg betűt.”

Megnyitó beszéd

Nem akarom közhellyel kezdeni, ezért néhány hellyel kezdeném.
Lent – Fönt,
Bent – Kint,
Itt, – Ott.

Aki Ient van a földön, afelett fönt ott van az ég. Aki felment a hegytetőre azelőtt lent ott a táj. Aki megjárta a poklok kínjait az alantról jött fel a földre, ha túlélte az alvilági utazást. Akit a tenger közepén bent hánynak a szelek, az a kinthagyottakra gondol, hogy erejét összeszedve kijusson. Aki a parton vár reményteli kínok között azt lesi jön e már, aki kint van a viharos vízen. Aki tehetetlenségében itt majd megőrül inkább lenne ott, hogy segítsen amannak, erejét megfeszítve küzdeni, együtt fohászkodni”csak el innen ki a partra óda”.

Ezek a helyek „vagy-vagy” helyek

Ami Ient van az nincs fönt.

Vagy Ient van, vagy fönt.

Ami bent van az nincs kint.

Vagy bent van, vagy kint.

Aml itt van az nincs ott.

Vagy itt van, vagy ott.

Vannak, lehetnek azonban „sem-sem” helyek is.

Mert hol van az, ami sem Ient, sem fönt nincs?

Lent is, fönt is.

Hol van az, ami sem bent sem kint nincs?

Bent is Kint is.

HoI van az, ami sem itt, sem ott nincs?

Itt is, Ott is.

Vannak tehát „is-is” helyek?

Ahol a Ientlevő fönt is van, ahol a bentlevő kint is van, ahol az ittlevő ott is van. A kiállítóhelyek ilyen „is-is” helyek.
A tények és a remények metafizikája, az egyszerre két helyen levés válósága van Ient is, bent is, itt is…. velünk e kiállítóteremben, miközben mi fent is, kint is, ott is… vagyunk, ahol a kiállított művek valójában vannak. A térbeli hely-nyelvi hely. Aki nézi, aki megállapítja, aki minősíti annak a nézőpontja válik nyert, helyi ténnyé, miközben más nézőpontok is vannak, sőt a nézők és a helyek is változnak időben, minőségben, fontosságban. A „mű” ami engem elragad a hétköznap forgatagából e helyről, magával visz oda, ahol válójában a „mű” van, ahová valójában tartozik a nyelvileg megnevezhető (fizikal helyről, a gondolatilag értelmezhető metafizikai helyre.
Ami fizikai és egykor volt az ma már nem az ami volt, vagy lennie kellett. Ami fizikai és ma van az még nem az amivé válni fog, vagy válnia kell. Az ami metafizikai és van az nem Ient és bent és itt és most van, de nem is fent és kint és ott és akkor van.
Van tőlünk független létezése a dolgoknak, van tőlünk független mindsége, helye, értéke és lényege is a dolgoknak, mert ha nem lenne mi sem lennénk itt. Az egyszerre két helyen levés metafizikája, a tények és a remények valósága egy kiállítás.
Ahol a fizikai is és a metafizikai is jelen van. A fizikai metafizikaiként, és a metafizikai fizikaiként is.
Itt vannak előttünk a szobrok, itt vannak a rajzok, itt vannak a művek. Lent, fönt, bent, kint, itt, ott, most és akkor. Térben és időben és téren és időn kívül egyszerre.
Méretükkel, formájukkal, alakjukkal találkozunk elsőként. Felületeikkel azokkal a mesterien cizellált rajzokkal, amelyek a fényben eltüntetik a valódi tömeget és felületet, amelyek révén képzetes terekbe képzetes világokba juthatunk el segéd-szerek komputer és high-tech nélkül. Olyan térbeli élményhez jutunk, amelyről mindig is tudtuk, hogy van, de amelyről nem is sejthettük, hogy ilyen és megláthatjuk. Mint a hologram a maga velünk forgó virtuális terével, úgy teszi próbára a figyelmünket a polírozott krómacél eltűnö felülete és a fényben kibontakozó velünk forgó fényrugók hurkainak pszeudo-terei. Ezt a teret nem a szemünk látja és vetíti befelé, ezt belül tapasztaljuk és vetítjük kifelé.
A művek, mint egykor volt civilizádók gnómonjai kiemelnek bennünket az idöből. Nem itt tévő forgószelek és pörgettyűk állnak előttünk megfagyottan, vagy talán pörögnek egy másik idődimenzióban. De mindenkép ..a szent” és „a profán” kettősségében a vagy-vagy, a sem-sem, egész pontosan az is-is minőségként fizikai és metafizikai élményként vannak jelen. Egy centrumra szervezett koncentrikus formák torlódása, vagy több centrum közötti vonulás örvénylő sodrása, fázisképek, elemek, lényegek egyszerre egy helyen levésének mozdulatlan koreográfiája. A kiállító terem fizikai nyüzsgésében álló metafizikal szigetek ezek a művek. Tálálkozunk rajzokkal tervekkel és még meg nem valósult munkákkal. A rajzok által kerülünk oda és akkorba, ahol és amikor állna a mű, ahol és amikor bejárhatnánk egy drámai teret egy beavatási szentélyt, egy profán liturgia fő tengelyeinek metszéspontjában beleborzongva tér és az idő végtelenségének megragadhatatlanságába. A feszültségteli ígéretekkel terhelt lét szerkezete, a fajdálmas reménységek rituális tere a centrális állandósága és a tengelyesség dinamizmusa egyszerre ható követelményei szerint megkomponált örvénylő körök, sodródó négyszögek, metsződő tengelyek, végtelenbe tartó irányok, megsokszorozott szférák és témegyedek helyei közt vándorlunk.
A kezdet és a vég közé bezárt Iétünk ténye, elménk és képzeletünk korlátolt mozdulatlansága a korlátlanság felé tehető elmozdulás várakozása és a reménysége által lesz elviselhetővé.
Ahol a tények és a remények egybeesnek, az egy szabályos hely, az egy idő nélküli hely. Ott nincsen értelmezve a vagy-vagy választása, nem okos a sem-sem állítása és nem jelent semmit az, hogy is-is. Az időtlen tökéletesség az önmagába bezárt kör egyetlen középponttal.
De azért vagyunk képesek a kör tökéletessége (felől egyáltalán gondolkodni, mert a kör fizikailag nem létezik. Minden fizikai kör egy remény, a metafizikai tény létezésébe vetett bizalom illékony kivetülése. A vízbe pottyanó kavics vetette koncentrikus hullámgyűrűk, a hold udvara, a zivárvány már majdnem-kör iIIúzIók illékony közegek, párák és ködök által kirajzolódó metafizikai tények kép-(zet)-el. De amint láttunk már kört darabban, szeletben, romokban és láttunk már kört hosszú árnyékot vetni vagy ellipszissé torzulni a térbeli rövidülésben, akként nyugszunk meg a torzulás, a roncs, a vetület láttán, s bízunk a hibátlan, az ép és a szép metafizikai létezésében.
A térben és időben való tökéletlenség izgalma, a tények és a remények kalandja, a valahonnan valahová jutásnak az ígérete fontosabbá avatja számunkra a töredéket, a szabálytalant, a „tér-idő-beli” vetületet, az „ellipszist”, a zárt, önmagába visszatérő sinus-vonalat, amelynek tudvalevő két szerkesztési középpontja van és egy hossztengelye. A metafizikai – az isten – lényegről valamit megsejteni engedő művekben inkább találkozunk „tér-idő-beli” vetületekkel „ellpiszisekkel”, mint „tér-időn-kívüli” ideális tárgyakkal,”körökkel”.
Miért van ez?
Lehetne odavetni, hogy az „organikus” és a „racionális” formák ellentéte miatt, a „tér-idő”-be, a mulandóságba vetettségünk miatt…, stb.
Vagy igen, vagy nem. Sem igen, sem nem. Igen is, nem is. Ami inkább ide tartozik: minap beszélgetvén szobrászunkkal — szó esett épp a holdról, a napról, a sötétről, a fényről és még sok fontos dologról, no meg az „ellipszisekről” is, ama kétcentrumú görbékről, melyek egyik szabályosan unalmasabb, vagy inkább nagyon ritka esete a kör.
Szebbet és jobbat mondott erről, mint amit valaha matematikai és geometriai könyvekben leírtak. Valahogy így: „A földpálya és a nappálya is ellipszisek. A földpálya egyik gyújtópontjában van a Nap. A holdpálya egyik gyújtópontjában van a Föld… Na de mi van a másik gyújtópontjukban?… A mozgásnak értelmet adó, a pályán tartó tömeg — Nap, Föld — képzetes tükörképe.”
A másik gyújtópont metafizikai hely — teszem hozzá én a mű lényege. A pályán tartó tömeg — a tőle való időbeli távolodás révén rendre előbukkanó felerősödő és kivetülő — reménybeli tükörképe. Az a hely, amihez közeledve az ott „itt”-re” vált és ahonnan az „ottnak” az itt miatt ismét értelme lesz. A másik gyújtópont az a metafizikai hely, ahol a fizika törvénye ismét érvényre jut, ahol a létezés erőteret vált. Amihez közeledve a metafizika vonzásában, s amitől távolodva a fizika gravitációja által van mozgás.

Végül, de nem utolsósorban egy közhelyes fordulattal;

Engedjék meg Hölgyeim és Uraim! Engedd meg Ágnes! Hadd bíbelődjek még egy kicsit a neveddel.
Akit csak nem „nagyjózsinak” hívnak, annak gimnazista korában már nyilván mindenféle kontextusban előfordult a neve. Idétlen kamaszok és még-idétlenebb tanárok számtalanszor csináltak viccet a nevéből. Így mindnyájan jártunk már azt hiszem.
De én most nem akarok viccelni.
A „Nomen est omen” latin mondás – miszerint „a név a végzet” – bátorít erre, s magam is ezzel bátorítom magamat – ha már a régi rómaiak megmondták, csak lehet benne valami.
A Péter név, mint tudjuk, azt jelenti kőszikla.
Az Ágnes név egyes verziók szerint az Agnus (áldozati) bárány szóból, mások szerint az érintetlen leány jelentésű szavakból ered. Mindenképpen gyengéd a jelentése.
A név a végzet. Az erő, a mozdíthatatlanság, az időtlenség metafórája egy személyben a gyengédség, a kiszolgáltatottság,

a múlékonyság metaforájával.
Vagy-vagy…, nem semmiképpen.
Sem-sem…, nem semmiképpen.
Is-is…, igen. A fizikai és a metafizikai egyszerre, egy helyen levésének értelmében.
Kőszikla is áldozati bárány is egyszerre. Kettős szubsztanciával bír, mint egy magasabb matematikai képlettel leírható gyönyörű görbe.
Hiszen Péter Ágnes egyszerre bizonyít erőt és gyengédséget. Mesterként bánik a nehéz és durva anyaggal hegeszt, csiszol védőálarcban, bőrkötényben, azbeszt kesztyűben mint egy vasmunkásnő és políroz, fényez, illeszt cizellál, tervez, rajzol mint egy ékszerész. Homokból, fényporból és fényből, de mindezeken túl a bársonyos sötétből és csendből sző regéket, öltöztet fel titokzatos bálványokat, beavatási szentélyeket állít, és azokban kínálkozik fel áldozati bárányként maga, mint a rejtett törvény a kristálytiszta képletben, annak a bizonyos ellipszisnek a másik tükörkép-gyújtópontjában.

Budapest, 2000. március 2-án

Sólymos Sándor, építész, filozófus